Az orvoslás történetének első egyértelműen esztétikai típusú beavatkozása, melynek hátterében, mint motiváció, kizárólag a szebbé tétel, a tökéletesebbé változtatás állt, egy paraffin- és vazelininjekciós eljárás volt. Ezt tekinthetjük a mai mellplasztika első, kezdetleges és roppant kockázatos elődjének. A kérdéses beavatkozás célja természetesen a mellnagyobbítás volt. Az eljárást Robert Gersuny, osztrák sebész dolgozta ki . Ugyan a beavatkozás feszesebb, nagyobb idomokat eredményezett, de roppant gyakoriak voltak a fertőzések. Sokszor súlyos mellékhatások léptek fel, a páciensek melle felkeményedett vagy rosszabb esetben rákos elváltozások jelentek meg a kritikus területeken. A katasztrofális következmények ellenére a módszert egészen a 20-as évekig gyakorolták.

Ezzel nagyjából párhuzamosan tevékenykedett Vincenz Czerny, német-osztrák orvos, aki idegen anyagok helyett a páciensek saját zsírszövetét használta implantátumként. Ezeknek a műtéteknek a célja általában a két mell közti méretkülönbség kiegyenlítése volt. A beavatkozás alanyai rendszerint emlőrák következtében elveszítették mellüket s ezért szorultak a ritka beavatkozásra. Szerencsére ez a fajta mellnagyobbítás nem bizonyult olyan kockázatosnak, mint a Gersuny-féle, azonban nem volt hatékonyabb, mert az implantátumként használt zsírszövet legtöbbször felszívódott és sajnos nem mindig egyenletes módon.

Az 1940-es évektől a ’60-as évekig nagy népszerűségnek örvendett a viszonylag egyszerű beavatkozást igénylő folyékony szilikon-injekció. A módszer főleg azon japán prostituáltak körében vált közkedveltté a második világháború idején, akik az amerikai katonák méretbeli elvárásainak kívántak megfelelni. A mellnagyobbítás ezen típusa rengeteg áldozatot követelt. A mellékhatások közt volt krónikus gyulladás, vérmérgezés, az idegen anyag vándorlása következtében kialakuló szervkárosodás, stb. A módszer érthető okokból népszerűtlenné vált és el is tűnt.

Időközben ugyancsak amerikai orvosok szintetikus szivacs-implantátumokkal is kísérleteztek, melyek további elkeserítő eredményeket hoztak. Így ez a módszer is zsákutcának bizonyult.

A ’60-as évek Amerikájában alkalmaztak első ízben szilikon-tasakos, folyékony szilikonnal feltöltött implantátumot, mely a korábbiaknál hatékonyabb és kevésbé kockázatos beavatkozássá változtatta a mellnagyobbító műtéteket.

Ezzel csaknem egy időben egy francia orvos, Dr. H. G. Arion a szilikon-tasakokat steril sóoldattal töltötte fel s ezeket kezdte implantátumként használni. A ’90-es évekre az Egyesült Államokban ez a típus vált a leggyakoribb mellimplantátummá.

Napjainkban német orvosok egy csoportja új titán-bevonatú implantátum-típus kifejlesztését tűzte ki célul. Kutatásaik azt mutatják, hogy a titán-bevonat alkalmazásával minimálisra csökkenthető a szövődmények kialakulásának kockázata.

Kapcsolatfelvétel
Név:
E-mail:
Telefon:
Hírlevél